Nem szeretek panaszkodni. Mert nem szeretem, ha nem szeretnek. És meggyőződésem, hogy mindenki utálja a panaszkodókat. Lehet, hogy csak magamból indulok ki. De még a legjobb barátnőmnek is legalább három Campari narancsba kerül, amíg egy évben egyszer kiszedi belőlem, mit szeretnék változtatni az életemen.Mert ő úgy tudja, ember nincs bánat nélkül, s ha az benne marad, felemészti. Na ennyire önzetlen a barátnőm, meg pszichológus, de lehet, ez nem is tartozik ide. Amit viszont el akartam mondani, hogy a panaszkodókon kívül a kisebbségi létet sem szeretem, de megszoktam, és a kényelmes tömbben amúgy sem nyomasztó. Annyira.

Valójában azért nem szeretem, mert mindig eszembe juttatják, hogy ez az ország nekem nem az az ország, a másik sem az, s mehetek a szemem világába. Három évig Amerikában senki sem jött nekem az én országom-te országod felvetéssel, ott viszont én kérdeztem meg magamtól naponta. Visszagondolva, valószínű, önkínzással kezeltem a honvágyam. Na jó, kibukott, vállalom a nemszeretést, s előbb érte mentegetőzni, utána szemrebbenés nélkül panaszkodni fogok. Íme.

Bár átlagos gyerekkorom volt, de érzelmi fejlődésemben mély nyomot hagyott, hogy a magyar tantárgyverseny országos szakaszát a kies Piteşti-en szervezték meg, ahol félméterenként utánunk szóltak az utcán, hogy beszéljünk románul. Ez most úgy bukkant fel a sebzett tudatalattimból, hogy elmentem a pszichiáterhez. Nem kezelésre, bár ezek után miért is ne, hanem interjút készíteni. S ott ülök, amikor megszólal a telefonja, hosszasan magyaráz és egyre dühösebb. Mert a különben nagyon jó szakember, európai gondolkodású, de orvoskollégája pattogó stílusban kéri számon, hogy miért van magyarul a típusnyomtatvány, amit a beteg aláír, ha beleegyezik a kezelésbe, és akkor is, ha nem.

A magyar beteg magyar, a román pedig román űrlapot kap, a lényeg, hogy értse, mit ír alá, meg különben is törvény van rá, magyarázza az elmegyógyász. És azt a választ kapja, hogy gondolkodjék el, melyik országban él. Na ez az, amit nem értek, mit bántja az országot, ha a nyomorult beteg megérti, mit ír alá. Mit fáj az országnak, ha én magyarul beszélek. Miért érzi az ország veszélyben magát, ha azt hallja, autonómia. Ha az ország másodrangú állampolgárként kezelt, miért lepődik meg, hogy székely hokisok eléneklik a magyar himnuszt. Ha az ország paranoiás, kezeltesse magát. És ezek után az ország ne csodálkozzék, hogy amikor ellentétpárokat kellett alkotnom az óvodában, háromévesen is gondolkodás nélkül rávágtam: magyar–román.

         Kovács Blanka

(Sláger Rádió - Krónika)