„Már csak az hiányzik, hogy odaadjuk a magyaroknak az ország szívét”, mondta egy bukaresti tüntető, azt próbálva érzékeltetni: annyira mélyre süllyedt ez az ország, hogy ennél rosszabb már csak a székelyföldi autonómia lenne. Majd ujjal mutogatnak ránk, hogy a székely megyékben nem vonultak utcára a magyarok, pedig hajjaj, nagy ott a szegénység, de biztos félnek, vagy a kormány pénzeli a civil szervezeteiket.

Én csak azt tudom biztosan, miért nem vagyok az utcán, holott személyes tapasztalatom a közösségi érzés, a tömegbe tartozás, az egyet akarás, a beleszólás, a sorsfordítás adrenalinpumpája. És én sem szeretem, ami történik, és azokat sem akik mozgatják, és azt sem, hogy arrogánsak, és ránk se bagóznak, és öntelten  pöffeszkednek, vagy szemünkbe hazudnak, és hogy mindig mi húzzuk a rövidebbet, majd ők mindig megmagyarázzák, hogy végeredményben csakis és kizárólag a mi érdekünkben történt. De valahogy már abból is nagyon elegem van, hogy annyira beszűkültek a lehetőségeim, hogy már az sincs miért, csak ami ellen. Utoljára igazán és remegő hittel, könyvvel és gyertyával a magyar egyetemért, meggyőződéssel talán az 1996-os választás előtt a demokratikus konvencióért. Én csak azt tudom, hogy tényleg nem félek, és tényleg nem pénzel a kormány. Azt is tudom, hogy csak akkor pofázhatok nyugodt lélekkel, ha nem a pálya széléről teszem.És most mégis úgy érzem, oldják meg nélkülem, az én bőrömre megy ugyanúgy, de mégis most ez alkalommal a tőlem féltékenyen féltett ország sorsát döntsék el nélkülem. Vagy legalább próbáljanak meggyőzni, hogy reméljem, higgyem el: jobb lesz. Hogy a bosszú elégtételén, a megmutattuk nekik, hogy velünk csak három és fél évig packázhattak, egy perccel sem tovább üzenetén túl jó lesz nekem az előre hozott választás, attól jobban élek, nagyobb biztonságban érzem magam és a jövőt, vagy magyarként teljesebb jogú polgára leszek ennek a kényszerországnak.

Azért mégis fontolgatom, hogy tüntessünk, már csak azért, hogy demokráciából gyakorlatban adhassak leckét Zsófinak, akit elbűvöl, hogy forrong az ország, hangosan fütyülnek a főtéren, csak az én magyarázataim nem győzik meg maradéktalanul, talán azért mert nincs bennük elég erő. Végül Sepsiszentgyörgyön az őrkői romák mentették meg a helyzetet, akik azért vonultak utcára, hogy hagyják őket szekérrel közlekedni a városban, és ne zaklassák, amikor kukáznak. Ez az ötévesnek is tiszta és világos. Én leginkább azzal a roma tüntetővel tudtam azonosulni, aki néma alázattal fordítva emelte magasba a tiltakozótábláját, megmutatva az egész világnak annak a hófehér hátsó felét.

        Kovács Blanka